Paraszkay Sára, a gyengénlátó gyermekek oktatásának egyik hazai úttörője idén márciusban ünnepelte 90. születésnapját. A jeles alkalomból volt kollégái, tanítványai és pályatársai gyűltek össze a budapesti Gyengénlátók Általános Iskolájában, ahol Sári néni közel 50 éven át dolgozott. Az ünneplés nemcsak egy születésnap méltatása volt, hanem tisztelgés egy kivételes életmű előtt. Vannak emberek, akik úgy újítanak, hogy közben észrevétlenül válik belőlük példakép. Paraszkay Sára is ilyen. bár aktívan már nem dolgozik, hatása ma is érezhető minden osztályteremben, ahol egy gyengénlátó kisgyermek épp egy nagybetűs, sárga lapos füzetbe ír.

Bár orvos akart lenni, az orvosi egyetem helyett végül gyógypedagógus lett – de a gyógyítás vágya, a segítő szándék vele maradt. Paraszkay Sára 1957-ben végzett gyógypedagógusként, és pályáját az akkor még gyerekcipőben járó gyengénlátó-oktatás területén kezdte. Akkoriban a vak és a gyengénlátó gyerekeket még nem különböztették meg, nem voltak számukra eszközök, módszerek, tankönyvek – csak a gyerekek voltak, a problémáik és az a szándék, hogy nekik is jár a tanulás öröme.

Sári nem várt másokra. Saját maga fejlesztette ki azokat a taneszközöket és módszereket, amelyek ma már természetes részét képezik a gyengénlátó tanulók iskolai életének. Vonalas füzeteket készített, szókártyákat gyártott, világító táblát épített, amelyet évekkel a nemzetközi gyakorlat előtt alkotott meg, és még egy szobafestővel is összeállt, hogy speciális vonalazó hengert tervezzen. Minden ötlete mögött egy-egy gyerek állt: valaki, aki máshogy, nehezebben tanult, de nem akart lemaradni.

Ő vezette be először az aktív látáskímélés módszerét, melynek lényege, hogy a tanulók meglévő látását fejlesszük – ne korlátozzuk. Kidolgozta a pedagógiai látásvizsgálat máig használt módszertanát, és úttörő szerepe volt abban is, hogy a gyengénlátó diákok az általános tanterv szerint tanulhassanak. Szerepet vállalt az iskola új épületének tervezésében is – még a padokat is ő maga álmodta meg. A tanítás számára nemcsak munka volt, hanem szenvedély. Kollégái szerint sosem volt beteg, fáradt, kedvetlen – mindig volt valami, amit épp kitalált, befejezett vagy elkezdett. Azt vallotta: „A gondviselés tudta rólam, hogy nem szeretem a kitaposott ösvényeket.” És valóban – ahol nem volt ösvény, ő csinált egyet.

Sára tanított, fejlesztett, módszert írt, iskolát segített elindítani, és utazó tanárként is dolgozott, hogy azokhoz is eljusson, akik nem tudtak speciális iskolába járni. „Mit szerettem legjobban csinálni? Tanítani. Elsőtől negyedikig. Ezt nem lehet megunni” – mondta.

Munkásságát mély elhivatottság, kitartás és kreativitás jellemezte. Mindig a gyermekek szükségleteiből indult ki, és folyamatosan kereste azokat a megoldásokat, amelyek segítik őket az önállóság felé vezető úton. Tanítványaiból nemcsak tanulókat, hanem önmagukat ismerő és vállaló embereket nevelt.

Az április 4-i ünnepségen kollégák, barátok és egykori tanítványok idézték fel a közös éveket, és mondtak köszönetet mindazért, amit Sári néni a közösségért és a szakmáért tett.

Paraszkay Sára személye és munkája példaként állhat a mai gyógypedagógusok előtt is: alázattal, szakmai igényességgel és lankadatlan kíváncsisággal formálta azt a területet, amelyet ma már kialakult, megbecsült szakterületként ismerünk.

Isten éltesse sokáig!